Angol, francia, indonéz

Műfordítások

Pink Floyd: Szólt a harang

- High hopes -

Csodás helyen éltünk, túl a láthatár határán.

Csak a fénybe néztünk ifju szemmel.

Szárnyaltunk pányva nélkül, korok múltak el.

De ránk szólt a harangszó: menni kell.

Utunk felettünk, de mindent feledtünk.

Feladtuk gyáván álmaink.

Sarkunkba belemar egy rongyos, szörnyü had.

Időnk elől fut, s hóhérnak ad.

Próbál a földhöz vonzani milliárd pici lény,

Közelít az est, halvány a fény.

Az Óhazában

A fű is zöldebb,

Az íze édes,

A fény erősebb.

Parázslanak mögöttünk az elhagyott hidak még,

De a fényükön áthatol az a régi zöld.

Kába a léptünk, mint holdkóros betegé,

Mert rabul ejt minket ez a föld.

Csapatunk, ha mégis a csúcsra jut,

Nyomulna följebb, de tovább nincs út.

coda

Úgy mennénk haza már, de a vágy még visszahúz.

Ez a kínzó éhség tovaűz.

Bár hazavár a zöldfüvü honi táj,

Megint a völgy felé hajt ez a tűz.

Az Óhazában

A fű is zöldebb,

Az íze édes,

A fény erősebb.

Az éj sötét itt,

A köd parázslik.

A víz csak árad

Fulladásig,

Mindörökre.

Leonard Cohen: Tiéd vagyok

- I`m your man -

Ha kedvesem lehetnél,

Kérhetsz bármit és én megteszem.

Ha más pasit szeretnél, jöjj, mesélj!

Azt a maszkot felveszem.

Hogyha társra vágynál, adj kezet,

Vagy hogyha felpofoznál, hát tegyed!

El nem futok:

Tiéd vagyok.

A ringbe is beállnék, ha másképp

Nem tudok vigyázni rád.

Ha kell, ledoktorálok,

Hogy megvizsgáljam minden porcikád.

Ha jó sofőrt szeretnél, utazz velem!

Egy jobb világba viszlek a térdemen,

Úgy vágtatok.

Tiéd vagyok.

Jaj, a Hold vakít!

A lánc szorít!

Ugatnak az ebek!

Amit ígértem, már nem felejthetem,

Csak félek, hogy nem tartom meg.

Soha nem kapott még vissza férfi nőt,

Ha megalázta önmagát.

De én térdepelnék

Ott a lábad előtt,

Hogyha kell, átbőgném

Az egész éjszakát.

Maradj velem,

Mert belehalok!

Kiáltanám. (Hang: Babám!)

Tiéd vagyok.

Ha alva jársz,

Vigyázok én, hogy el ne ess:

Vezet két karom.

Ha sarkon állsz, hogy este pénzt keress,

Még azt is rád hagyom.

Ha jó apát szeretnél – fiadnak,

Vagy nekivágnál velem a sivatagnak,

Hol a Hold ragyog,

Tiéd vagyok.
Ha kedvesem lehetnél,

Kérhetsz bármit és én megteszem.

Ha más pasit szeretnél, jöjj, mesélj!

Azt a maszkot felveszem…

Nick Cave: Síratódal

- Weeping song -

Apa: Gyerünk, fiam, nézd, itt a tó,

S vele a síró asszonynép.

Odafent meg zord hegytető,

Ahol a férjek sírnak rég.

Fiú: Apa, miért sír a sok asszony itt?

Apa: Urukért keseregnek mind.

Fiú: De a férfiak mért sírnak ott?

Apa: Feleségeikért – úgyszint.

Ketten: Úgy zokog ez a dal!

Hová tűnt a hajnal?

Férfi és asszony alszik rég.

Értük zokog a dal.

De soká nem zokognék.

Fiú: Apa miért sír a sok-sok gyerek?

Apa: Ez a pityergés nem sírás.

Fiú: De látom, hogy a könnyük pereg.

Apa: Rosszabb is lesz ez még – meglásd!

Ketten:Úgy zokog ez a dal!

Hová tűnt a hajnal?

Férfi és gyermek alszik rég.

Értük zokog a dal.

De soká nem zokognék.

Fiú: Apám mitől könnyes a szemed?

Ha sírsz, apám, sírnom kell.

Ha előbb tudom, hogy így fáj neked,

Sohase kérdeznék – felejtsd el!

Ketten:Úgy zokog ez a dal!

Hová tűnt a hajnal?

Amíg el nem alszom még,

Értünk zokog a dal.

De soká nem zokognék.

Indonéz himnusz

Indonézia gyönyörű hazám,

Itt nevelt édesanyám,

Ezért addig, míg el nem temet,

Védem anyaföldemet.

Indonézia, szent vagy te nékem!

Szeretett hazám és népem,

Gyere és kiáltsad vélem:

Indonézia egységben!

Éljen drága hazánk!

Éljen ez az ország!

Amíg szíved dobban még itt bent,

Adj át te is mindent!

Ezért a szent ügyért:

Indonézia népeiért!

Drága Indonézia! Tágas szabad haza!

Ma rád tekint a nép minden hű fia!

Drága Indonézia! Tágas szabad haza!

Élj, te drága nagy Indonézia!

RENDRA: ZÖLD SZERENÁD

Repül a paripa.

Zavarom a lovam a kapudig.

Vezet a hold

az ágak közt maradt

rőt kaftán alatt

mit az éj fejedelme hord.

Sutyorog a patakon úszva

sok hajdani vágy emléke

víz mélyére merülve

sóhaj szakad ki a kőből.

Repül a paripa.

Zavarom a lovam a kapudig.

Képed idézi

az árnyam a földön ahogy

rám várva hajadat

két copfba megfonod.

RENDRA: KÉK SZERENÁD

Buján tolongó nádifű

az égen a hold elalél.

Buján tolongó nádifű

haja illatát hozza a szél.

Felleg ballag

búsan közelít a szárnya.

Ismerős alakot

ölt a földön árnya.

Mire az eső elér

az éjjel is fekete:

dúvadként fúj a szél

dermesztő lehellete.

Erre felkelek én is végre

ráripakodom a szürke égre.

Hahó, te vad szél, húnyd le szemed

ne riaszd fel alvó kedvesemet!

RENDRA: IBOLYAKÉK SZERENÁD

Fura nesz hallatszott motozás

a fakult bokor alól

a hold pityókás piros volt

enyhet hozott a déli szél.

Buja illatok terjengtek és

távoli puha lágy zsongás

bogárka füttyöngött valahol

a borongós árnyak között.

Hét erdei tündér szeme

belehúnyva a fába.

Lágyan susogó különös hangjaival

meg messzi csalfa szagokkal

telt meg az éjszaka álma.

Fura nesz hallatszott motozás

a fakult bokor alól

körül csak úgy rezgett a fű

folyt a kezdet nélküli folyó.

Két szerelmes szívet

összeházasított a hold.

RENDRA: EPIZÓD

Ülünk a padon kettesben

az udvaron egy szép esten.

Dzsambufa lombja borul fölibénk

gyümölcse fürtben függ rajta

s mi csak ábrándozunk alatta.

Lehull egy levél

ahogy incselkedve letépi a szél.

Megkérdezi a kedvesem:

"Miért hiányzik a legfelső gomb

az ingeden?"

Én meg kinevetem.

Egy gombostűt vesz elő a kedves

hozzám hajol és megtűzi az ingemet.

Abban a pillanatban

észreveszem

a leesett levelet

és szép hajából kiveszem.

RENDRA: A HOLD ALATT

Mikor a hang nevén szólítja

megtorpan azonnal

és megborzong izgalommal.

Szendereg az erdő és az út

a fény a levelek hajtásaiba bújt.

Nem látja még hogy ki van itt

de megismeri a lépteit.

Fellegek mögül leskel a hold

meglesi arcát

olyan az mint az Ixorafa

kérge mert vért kerget

a láz a feje tetejébe.

Kedveskedő tücsökzene hallik

buzogányfarügyek vesszeje hajlik.

Mikor a hang nevén szólítja

megtorpan azonnal

tudja ki hívja

és megborzong izgalommal.

Részegülten gyökeret ver a lába

a szél belekap a ruhájába.

Mikor egy kéz érinti a vállát

haja kibomlik míg

ő a földre omlik.

RENDRA: FEKETE SZEM

Két fekete szem a szív két kék szeme

két fekete szem csak vággyal van tele.

Nemcsak a női szív férkőzhet a vágy tüzéhez

mindkét fekete szem ott melegszik

és egy csepp szégyent sem érez.

Két fekete szem merül el a hús örömében

a romlatlan pőre szépség igézetében.

Két fekete szem virraszt egy csésze kávé mellett

fakó fényű házban idéznek egy titkos

szép szerelmet.

Lorand Gaspar: Jeruzsálem

Még ez egyszer nézz körül,

s vissza sose térj.

Szíved mélyén, legbelül

ablakot nyitott a Tér.

Többé ne vesd hátad mögé tekinteted,

nyitva az ablak ez órán

annak is, aki maga még meg sem született.

Ujja közül árad a tüdő rózsa-szürke fénye

keresi hol az alap, a határ,

a titkot kutatni mindig visszajár,

reped a magzat szürke burka újra már

hajnal vár-e rá, vagy az éj sötétje.

Az élet illata, egy rügy duzzanata

a végtelenbe így tágul ki a fa –

A jázmin kivirul –

két vagy három csepp a földre hull –

A télbe fagyott fügefa még áll ruhátlanul

de lám a mandulaág már hajtásokkal van tele

a bimbóban a nedv mindent szétfeszítene

álmatlan éj gyors lélekzetvétele

izzadva hús közé szorul –

Üres etető a fenyők alatt

lótrágya morzsáin verebek veszekednek

távolabb varjak a macskára fenekednek

mert elnyúlt az izzó kőfalon

a falon, amin túllép az emlék

hogy ugyanahhoz a fényhez kapcsolódjon

mely az ablakon túl az öröklét –

társalognak rég látott társaikkal

a dúsan megrakott hulladékhegyek

reggelente tort ül a hajnali fény

a vakító nap és a sivatag esküvőjén –

felbukkan a semmiből egy zene

ami két szemközti part között csapong

pont ahol egy szívverés egy

szárnycsapás közt ott a pont

vég és végtelenség –

Doris Day: Talán, talán, talán

Így sose tudom meg, hogy szeretsz.

(Ilyen gonosz hogy lehetsz?)

Ha csak azt mondod: talán, talán, talán.

Bár milliószor kértem: beszélj!

Ez sose múló szeszély:

Te csak azt hajtod: ne félj, ne félj, ne félj.

Ha te sohase döntesz, félek, hogy végünk lesz.

De kibir-e a szívem ismét egy kórismét?

Ha szeretsz engem, mondd, hogy igen.

De valld be azt is, ha nem.

Ám azt, hogy talán, ne mondd egyáltalán!

Ne mondd egyáltalán!

Ha te sohase döntesz, félek, hogy végünk lesz.

De kibir-e a szívem ismét egy kórismét?

Ha szeretsz engem, mondd, hogy igen.

De valld be azt is, ha nem.

Ám azt, hogy talán, ne mondd egyáltalán!

Ne mondd egyáltalán: talán, talán, talán.

A notredame-i toronyőr

Tu vas me détruire - Elpusztítasz majd

Arcom ég és vérem forr.

Szenvedélyem elsodor.

Én bűnöm, én végzetem!

Álmomban is vétkezem!

Elborít a szennyes ár!

Nincsen, aki megmentsen!

Lassan szusz sincs bennem már,

Mégsem bánok semmit sem!

Megkísértettél!

Démonná tettél!

Most már átkot szór rád

Ez a száj, amíg csak él!

Elpusztítasz majd!

Első naptól éreztem, hogy

Bájad őrületbe hajt!

Így elpusztítasz majd!

Elpusztítasz majd!

Megszállottság! Az lehet!

Folyvást kínzó vágy gyötör!

Megríkat és kinevet!

Szent üdvösségemre tör!

Álmot mérő kalmárlány!

Várok rád és szemmel versz!

Huncut ránc fut kis szoknyán,

Míg táncolsz és énekelsz.

Megkísértettél!

Démonná tettél!

Most már átkot szór rád

Ez a száj, amíg csak él!

Elpusztítasz majd!

Első naptól éreztem, hogy

Bájad őrületbe hajt!

Így elpusztítasz majd!

Elpusztítasz majd!

közzene

Állt a vén tölgy lombtalan.

Most helyén egy zöld fa van.

Sziklának vélt önmagam,

Porlik össze hangtalan.

Lángra gyúlok, hamvadok.

Kárhozatra visz szemed,

Melyben bűnös tűz ragyog,

Holdfénynél is bűvösebb.

Megkísértettél!

Démonná tettél!

Most már átkot szór rád

Ez a száj, amíg csak él!

Elpusztítasz majd!

Első naptól éreztem, hogy

Bájad őrületbe hajt!

Így elpusztítasz majd!

Elpusztítasz majd!

Emily Dickinson: LXV

Olajt ereszt buján a csap,

ha szirmot ér a prés.

A rózsavíz szülője Nap,

no és a préselés.

A többi rózsa fagyva kinn,

de ez nyarat csinál

a lédi rejtekútjain,

ki rozmaringra vár.